Valahol talán minden kapcsolat jól indul, azonban nem mindegyik ér be a jóértelemben vett "finisbe". Hogy útközben mi történik velünk, észre sem vesszük, hiszen egyre jobban sodródunk a párkapcsolati dominancia tengerében. Csiszolódunk? Kompromisszumot kötünk? Vagy inkább egyszerűen csak még több teret engedünk a másiknak. Hogy hol az egyéni határ, azt optimális esetben mi magunk döntjük el. Míg korunk határozott és modern nőalakja nem kényezteti agyon társát, kevesebbet sürög-forog a konyhában, addig a nem túl divatos empata jellemű nő szívesen beleolvad a férfipárja világába, ahonnan jószerivel kiűzni sem lehet. Bármelyik verzióban is vagyunk, addig nyugodtak lehetünk, míg harmónia uralja a kapcsolatunkat, míg a tisztelet és a kölcsönös elfogadás nevű alappillérek cövekként állnak. De mi történik akkor, amikor hirtelen az egyik fél elveszíti realitását sziklaszilárd kapcsolatában, őrült módon bizalmatlankodik, talán egészen addig, míg nem durva tetteit is hamis képzelgései irányítják majd... ? 

Kutyaharapást szőrivel

Az első komolyabb összeütközésünk egy olyan férfi miatt volt, akit a családom is jól ismert. A rossz helyen és rossz időben megjelent ismerősöm csak egy vicces kommentet írt a közösségi oldalon, egy vírus által produkált téves megosztásomra. A párom reggel dolgozni indult, majd a munkahelyéről telefonálva hallottam meg újra hideg és kimért hangját. Egyszerű és tényszerű kérdést tett fel, tudni szerette volna  vajon milyen kapcsolat fűz a jókedvű kommentelőhöz. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, mégis mire kíváncsi. Azt tudtam, hogy egy komment miatt nem eszik azért olyan forrón azt a kását, meg hát szeretem őt mindenkinél jobban. Elkeseredetten a szakítást fontolgatta. Bennem az érzés, hogy elveszíthetem a nagy semmiért, nagyon bántott, így csak arra törekedtem, hogy ismét megtaláljuk egymást. Egy napi vita után nehezen de kibékültünk, s azért, hogy harmóniában menjenek tovább a dolgaink, a kutyaharapást szőrivel gyógyítottam, töröltem a facebook oldalamat, majd egy pár órával később az instagramot is.

Mit keres a telefon a fürdőszobában?

Vajon minden nő lefekszik a szerelővel?

Mivel akkortájt vásároltam meg egy családi házat a kislányommal, teljesen szerencsésnek éreztem magam, amikor is rátaláltam arra a mesteremberre ,aki vállalta a bajosabb munkákat is a házban. Ő volt a gázszerelő, a második szerencsétlen pára,  aki majd 6 órán keresztül szerelt be kádat, mosdót, és kötött be mosogatógépet. Én ezalatt a nap alatt szabit kértem, és itthon pakolgattam és navigáltam a szerelőt az elképzeléseim alapján. A párom aznap sokszor hívott telefonon, türelmesen beszélgettem vele egészen a lényegre törő kérdéséig: "Mit csinál a szerelő ilyen sokáig nálad?" Próbáltam pozitív gondolatot alakítani ebből az egészből, ami nagyon nehezen ment, hiszen nem vagyok az a mesteremberrel összefekvő típus. Már a gondolat is megalázó volt, a kérdés pedig végképp tiszteletlen. Talán már ő is rájött, hogy messzire ment, így a roham lassan lecsendesedett.

Az ex a terítéken

Általánosságban megfigyelhető, hogy a féltékenységi jelenetekben rendszerint mindig kiemelt helye van az exnek. Ostobának láttam azokat az embereket, akik képesek a volt kapcsolatukkal újra előhozakodni. Határozott nőként lezártam az ex kapcsolataimat, tehát álmaimban sem gondoltam, hogy ez egy újabb kihulló csontváz lesz a szekrényből. A Mikulásnaphoz közeledve, a vasárnap délután utolsó percében szaladtam a drogériába, hogy megvegyem a Télapó ajándékait, hiszen a költözés miatt  el voltam maradva ezzel is. Az autóba beülve a hívást jelző telefonomat felvéve a megint párom hideg hangját hallottam meg. Arra volt kíváncsi, vajon miért abba a drogériába mentem, ami az ex barátomhoz volt közelebb. Nem hezitált, megrágalmazott. Megint csak mint egy tetten ért bűnös, zilálva magyarázkodtam, és kifejtettem, mennyire bántó már ez a bizalmatlanság. Az igazság az, aki járt már ilyen helyzetben, az tudja, hogy képtelenség felkészülni az efféle égből kapott rágalmakra. Az áldozat ugyanis, főként ha nincs vaj a füle mögött egyszerűen lefagy.  

Nem elszámolható időmorzsák

Átgondolva a közelmúlt egy hónapját, rájöttem simán hagytam, hogy eddig fajuljanak a dolgok. Egészen addig, ha üzenetem jött, mutattam, mondtam, magyaráztam. A párom a gmaile-es postaládámat is ismerte már egészen jól. Érdekessége a dolognak, hogy amikor jött egy üzenet, bár megmutattam és ő megnyugodott, mindazonáltal a figyelme villámgyorsa gyorsan átsiklott a postaláda többi üzenetre is. Megint újabb és újabb bizonytalanság, kérdések sora, hogy vajon hol láthattuk azt a piros szívecskét, amelyiket végül is soha sem találtuk meg. Hiszen igazából nem is létezett. A gondolatatimban megfordult az is, hogy pont ő küld piros szivecskéket, tehát talán a sajátját láthatta. Persze millió és millió beképzelt kreálmány, amit igyekeztem eloszlatni. Bíztam abban is, hogy talán tudja, hogy a városból hazajövet az erdei sétány felé is csak a hányásig terjedő migrénem miatt mentem, nem pedig azért, hogy randizzak egy ismeretlennel. Az ösvényről ugyanis küldtem egy üzenetet, hol is vagyok nehéz állapotomban. Bár siettem, mégsem tudtam elszámolni percre pontosan az általa mért idővel, amely pont arra lett volna elegendő, hogy hazaérjek. Az időmorzsa pedig a féltékeny ember kíméletlen fegyvere tud lenni.  Arra is csak  későn jöttem rá, hogy ezek nem egy egyszerű féltékenység, sokkal inkább az Othello-szindróma ellenem irányuló súlyos jelei voltak.

Innen már önhordó lett a projekt

Kapcsolatunk kíméletlen és teljes kivégzését megelőző délután az oltásellenességünk miatt pedagógusként az üzemorvoshoz kellett mennünk. Ott ültünk kézen fogva a rendelőben, egészen addig míg beszólítottak, majd később Őt is. Amikor kisétált a rendelőből, nem éreztem, hogy hozzám beszélne, inkább a kolléganőnkkel osztotta meg a tapasztalatait. Én, hogy ne legyen kellemetlenebb a szituáció, egy kollégámmal váltottam pár szót, aki a váróban a mellettem lévő széken üldögélt. Talán egy mondatot mondtam el, mire a párom elköszönt mindenkitől, és hamar kiment a rendelőből. Én kabátomat felkapva utána futottam, magyarázatot vártam. Igen, szerinte megint én voltam a hibás, nem mentettem ki őt a közös kolléganőnk társaságából és ráadásul őt megalázva, a hajamat dobálva a kollégámmal flörtöltem, neki a hátamat fordítva. Késő estig veszekedtünk a békülés reményével, persze nem sok sikerrel.

És ha a hibás valóban én vagyok?

Igen, elgondolkodtam, vajon ha a rendelő ajtajában várom, akkor talán teljesen másként alakult volna a kapcsolatunk? Ha nem rohanok erdei levegőre a fejfájásommal, ha nem válaszolok udvariasan a vicces kommentre, ha nem viszem magammal a telefonom a zene kedvéért a fürdőszobába, akkor nincs heves vita, féltékenykedés, nincs semmi rossz, csak a szerelem, az egymásért való tiszta rajongás. Persze tudom, ez nem igaz, hiszen jól felépített haditerv volt ez a részéről. Ha az a pillanatnyilag kellemetlen rendelői jelenet nincs is, akkor is jön helyette majd egy újabb bizarr elképzelés rólam. Mert az Othello-szindrómás férfi előbb vagy utóbb, folytatja hadjáratát miközben idővel eltünteti szerelmének titulusát is.  Innentől csak a szánalom érzése marad csak meg a másik fél iránt. Tudtam is és éreztem is, áldozat, pontosabban célpont lettem, amellyel empata jellememnek köszönhetően tökéletesen egybeolvadtam.

A végső kegyelemdöfés

 Másnap délelőtt rosszul éreztem magam, sok volt már köztünk a bizalmatlansági vita. Őt azonban ez annyira bizonyára nem fárasztotta, hiszen ismét felhívott, és tovább folytatta a vallató kérdéseit. Amit tudni szeretett volna, hogy beszélek-e még az exemmel? A  rossz választ mondtam, vagyis hogy "nem". Nem tudtam, megint mivel szeretne kontrolálni, presszionálni, csapdába ejteni. Éreztem felkészült volt, hiszen a sok kitartó megkérdőjelezésem megérlelte  mérgezett gyümölcsét. Elbizonytalanított, elfáradt nő lettem. Immáron feladtam, és könnyű volt belekeverni egy olyan szituációba, melyben nem voltam őszinte. Majd erre a  nemleges válaszra hazug nőnek tartott, és azt is el tudta mondani, hogy konkrétan miről beszéltem a telefonhívásban. Megijedtem, ezen információkat ugyan honnan veszi? Igen, másnapra bevallotta, hogy lehallgatott.. Egy mp3 felvevőt helyezett el a házamban több napra, amivel minden beszélgetést felvett. Otthonában meghallgatta újra és újra az exemmel történt beszélgetést.  Próbálta lejegyzetelni, analizálni. Ezerszer hallhatta azt, amikor közlöm a telefonban, a bútoraimért megyek majd a szállítóval, azt, hogy igen, én sem oltattam magam még, és azt, ahogyan ötleteket adtam, hova menjen el dolgozni projektmenedzserként oltás nélkül. Igen, az ex bepróbálkozott, azonban  a múlt bántásait és hogy én ezt már lezártam 3 hónapja, intelligensen de elküldtem melegebb éghajlatra. Nem éreztem hibásnak magam. Úgy emlékszem, pontosan 8 perc volt a bejövő hívás.

Epilógus 

A párom, aki a gyönyörű egy hónapunk alatt a tenyerén hordott, aki 50 évesen velem szeretett volna megöregedni, azóta a 8 perc óta a saját döntéséből az ex társam lett, én pedig örökre hazug nő lettem, aki nem mondta meg az igazat, és aki légyottokra járt az exével. Úgy érzem, hogy esélyem sincs már, de talán már a legelején sem volt. Én kértem egy hónapot, hogy megtaláljam a kulcsot, hogy az elveszett bizalom helyre álljon. Programot szerveztem Kettőnknek, éreztettem mennyire de mennyire szeretem, de mindhiába... Nehéz lett volna bizonyítanom azt, hogy nem történt meg az, amire ő gondol. Kértem, hogy nézzen a szemembe, hogy lássa a rajongásomat,  szerelmemet a szemem tükrében. Kértem, hogy menjünk el párterápiára, ami tisztázná a félreértésinket. Nem akart. Ötleteltem, hogy beszélje meg a helyzetünket a barátaival, hiszen bíztam abban, hátha valaki oldalba böki majd. Sajnos ez sem történt meg. Ami viszont tovább erősödött, az az elkeseredettsége volt. A fantazmagóriái rövid napok alatt átvették az irányítást a józan ítélőképessége felett, a bizalom végleg megbukott. Bár este a kezemet szorongatva aludt el, reggel hidegen fordult felém. Az ő szíve végleg összetört...

A közeli átélt gyönyörű emlékeink mint az itatóspapíron a tinta, mind feketék lettek... Mindketten lefogytunk, ő 4 kilót én 8-at. Mindent megtettem, harcoltam nélküle is Kettőnkért. Ma már nem találkozhatunk, a telefonomat sem venné fel, a leveleimre sem válaszol. Sterilizálta  és elszeparálta magát tőlem. Számomra e blog megírásáig egészen érthetetlen volt, mi is történt Velünk. Miért is tette egy szerelmes férfi élete szerelmét parkolópályára, miért csinált egy erényes, többdiplomás, egyenes nőből egy agyonkontrolált áldozatot? Talán jobban tesszük, ha nem keresünk valós okokat, hiszen olyan magyarázatok, amelyek felmentenék az elkövetőt tettei alól, nincsenek. Az ilyesfokú szerelmi féltés ugyanis valóban csak velejéig romboló, tiszteletlen és maximálisan gátlástalan lehet.